© Sütő Zsolt 2007



Mert ez is csak utazás, hiába ismerős itt minden és mindenki. Érzem, hogy nem az enyém itt semmi. Itt sem. Hogy csak átutazóban vagyok-vagyunk ezen a tájon. Vendégek, az élet vendégei. A baj csak annyi, hogy rossz vendégek vagyunk a földön, turisták – és nem utazók. 

A turizmus a terrorizmus egy legális formája. Az utazás azonban egy hullámhossz, egy mentálfrekvencia. Amerre az utazó megfordul, ott mindenki megpihen – egy pillanatra. A senki földjén, amelyet magában hordoz. És amikor továbbáll, mindaz, ami előtte volt, megerősödik. A turista nyomában viszont semmi más nem marad, csak éhes szellemek, akiket egyetlen dolog érdekel: a következő turistaszezon.

A Koránban találunk egy szöveget, amely Jézust idézi. A világ, az élet híd, bolond, aki házat épít rajta. Nemhogy nehézipart, autópályát, turizmust. Utazni annyi mint a senki földjén időzni. Látni a tejben a vajat, és fordítva. A csendben a zajt, és fordítva.

Nem az 1300-as Daciák hörgésére és nem az új autók rükvercpittyegésére ébredek – amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Hétkor szól a karórám, elhúzom a függönyöket, s nézem a tibeti kéket. Így ébredek. 



Azt hiszem, a középosztály szúrta el a dolgot. A „nekem is kell subwoofer, nekem is kell tévé” jellegű szemlélet. Volt egy magas kultúra (többnyire vallási vagy politikai), és volt egy „alacsony”, a népművészet. Ez utóbbi tökegyszerű és tiszta, az előbbi meg fel a csillagos égig. Mindkettőt csak bizonyos emberek tudják űzni. A középosztály, a „langyi” pedig mindkettőt akarja, és többnyire fizet is érte, hogy lefotózza, de egyikhez sem ért, egyiket sem érti. S mindenekfelett a gyomrát szereti, a kényelmet, s abban a hiszemben él, hogy mindent elérhet. Lám, itt ülök Nyugat-Tibetben, és ugyanazt az autóriasztót hallgatom, ami otthon, Vásárhelyen az ablakom alól eszi az idegeimet. Nincs remény.



Örömében mantrázik. Sheyből hazafelé a buszon három öreg szerzetes ült egymás mellett, a leghátsó sorban. Nagyon fel voltak dobódva, dumcsiztak, s néha rázendítettek egy-egy mantrára. Egyik elkezdte, a másik folytatta, a harmadik befejezte – s jó nagyokat kacagtak hozzá. 

Mégiscsak utazás, igazi: a dolgok, amelyek otthon pillanatok alatt kiborítanak, itt és most természetesek, és hagyom, hogy elmenjenek mellettem. Otthon hagytam a neurózisaimat. Fenséges táj, látni fogod a képeken. Sőt, amilyen csalás a fotográfia, a képeken szinte még szebb lesz. Állandóan változik, ahogy a felhők vonulnak – “magas fennsíkon… találod a furcsa szerzetek… ahol a felhők is csak bámulják egymást… annak is a földi árnyékát…” 

Csend, a subwooferworld fölött többezer méterrel. Panoráma, kék. Igazi széles rálátás, a lélek még szélesebb világára. Nem ér fel ide sem a zaj, sem a játszma. 



Hogy mi mindent magával tud hozni az ember egy-egy ilyen útra, az éjszaka derül ki, mikor az innen sok ezer mérföldre hagyott, rég nem látott, rég feledett arcok álmaiban megjelennek. A hegyekben időnként elédkerül egy lepke. Csupa kő, homok és szikla minden – s egyszercsak egy lepke körbetáncol. Fentről, a kolostorból nézve tényleg minden emberi játszma, igyekvés, ragaszkodás (a szamszára) kedvesen nevetségesnek tűnik. Jóindulattal kel az érzés, hogy az ember megpaskolja az embereket, mint a gyerekeket szokta. Itt még a csend is béta. Elvonulni jó lehet itt, egy időre, mondjuk bűhbuddhistaként a Ngöndrót végigcsinálni. Egyébként véleményemet továbbra is fenntartom: amit ezekben a kolostorokban találsz, az nem a buddhadharma, hanem a buddhista kultúra egyik formája, itt éppen a ladaki-tibeti változat. Buddhizmus, ha van, akkor van, amikor nincs.

Reggel ötkor a gong hangjára ébredek. Nem túl hangos, de igen erőteljes, mély, és ugyanakkor gyöngéd is. Hajnalban hibátlan csend van a kolostorban, csak a Tsarap folyó zúgását hallani a háttérben, a völgy aljáról. A gong pedig átrezgi magát a szobák falain, meg a sziklákon, s eljut mindenkihez. Hozzám is. Így ébredek.  



Az éberség hagyománya. Csakis és csakis az éberség hagyománya érdekel. Minden egyéb csak rizsa. Kultúra. Nagyon furcsa, hogy két hátizsákban élek, mindennek megvan már a helye, mint egy lakás. Csigaház. Néha nagyon hiányzik az otthonom – igaz, otthon is. Ez az utazók legeslegnagyobb illúziója. A végső neurózis. Nincs otthon, mind úton vagyunk. Te is, én is, Csoma is. 

A fotók hazudnak. A fotográfia a káprázat művészete – annyi hitelt adj neki, amennyit a káprázatnak adsz.

Kőrösi Csoma Sándor, Sütő Zsolt